Racionalitás - novella

A füst gomolygott a szobában. Az irodában egyedül ült James White, London legsikeresebb nyomozója. Lassan, és megfontoltan emelte pipáját vékony ajkaihoz. Smaragdzöld szemeivel úgy pásztázta irodája szürke falait, mintha életében először látná. Az asztalon egy lámpa, mellette papír kötegek. A nyomozó összeráncolta a szemöldökét. A sok elintézetlen feladat és megoldatlan ügy nyugtalanította. A világot uraló terrorszervezetek nap, mint nap bővítették a listát. Az emberek csak "Maszkosoknak" hívták őket. Valami nem volt rendben. Aztán kinézett az ablakon. Egy felhőkarcolóból London látványa nem volt túl kedvhozó. Vastag szmog rétegeiből ki-ki bukkanó épületek, és a felhőkben cikázó járművek. Igen, mert az év 2080.

Hirtelen kopogtattak az ajtón. James megforgatta szemeit, kezébe vette pipáját, majd mély, de rendkívül nyugodt hangján így szólt:

• Tessék!

Az ajtó kinyílt, és egy összetört asszony lépett be, könnyes szemekkel. James nem erre számított, szemei tágra nyíltak, előrehajolt székében, majd érdeklődve fürkészte az asszony ráncait.

• Mr. White... - kezdte az asszony hebegve, - én, én nem is tudom, hogyan kezdjem... - James megelégelte az asszony dadogását, ezért megszólalt:
• Mi a neve?

Az asszony mintha meglepődött volna a kérdésen, de kis csend után válaszolt:

• A nevem Mary, Mary Smith...
• Rendben, Mrs. Smith, nyugodjon meg. - mondta a nyomozó a legnagyobb nyugodtsággal, viszont belülről majd szétvetette a kíváncsiság. Az asszony leült, és sóhajtott egyet.
• És most kezdje. - mondta James.
• Vannak robotok a világban. Egyre több. Egyre okosabbak, és egyre veszélyesebbek... - James kicsit csalódott, ezért belevágott az asszony szavába:
• Nézze, ha most azért jött, hogy felhívja a figyelmemet az egyre fejlődő technológiákra, akkor... - folytatta volna Mr. White, de az asszony hisztérikusan közbevágott:
• Nem! Ez most...

Egy férfi rontott be az ajtón. James barátjaként tekint a férfira, aki nem szokott kétségbeesni, de most aggasztóan nézett ki.

• James, gyere, azonnal!
• Alex, mi bajod van!? - mondta aggódva James, miközben intett az asszonynak, hogy várjon, majd elindult Alex felé.
• Megöltek egy embert. - erre James megtorpant.
• Jaj, ne már Alex! - mondta csalódottan, - nahát! Sokat! Mindennap!
• De ezt egy robot ölte meg. - James sokkolva hátrált el Alextől.
• Az nem lehet.

Az asszony is utolérte őket a folyosón.

• Ezt akartam mondani. A halott a férjem. - mondta könnyekkel küszködve Mary.
• De ez biztos? Mármint robot volt? - kérdezte James idegesen.
• Megfojtották. Puszta kézzel ember nem tud ilyen nyomot hagyni.

Alex képeket mutatott Jamesnek a holttestről, amit Mary is látott.

• Igen, ő az! - zokogott Mrs. Smith.

Alex James fele fordult:

• Elvállalod?
• Hát persze! - fakadt ki James, és rohant haza. Otthagyva Alexet, Maryt, és mindent.

James a teraszán ült. A háza egy kisebb méretű, csinos épület volt, a helyi parkra néző terasszal. Gondolkodott. Közben a parkban levő embereket kémlelte. Csak ott ült, amíg meg nem látta Rose-t egy padon. Egy nála kicsivel fiatalabb, vidám nő, James irodájától nem messze dolgozik egy laboratóriumban biológusként. James soha senkit nem szeretett, még csak nem is kedvelt. Viszont ennek a nőnek sikerült belopni magát abba a hideg és racionális kőszívbe. Ami most Rose láttára meg is dobbant. James néha elfantáziálgatott egy jövőről Rose-al, persze csak egy párhuzamos univerzumban. De ezt Rose nem tudja.

...

Két nap telt el a gyilkosság óta. Azaz két napja nem aludt a nyomozó. James kezd összeomlani. Reggel mindig ugyanott kel fel, mint ahol lefeküdt, de azt álmodja, hogy végig sétálta az éjszakát. Ráadásul bővült az áldozatok listája. Ahány éjszaka, annyi halott. Már régóta félt, hogy egyszer megtörténik, és most bekövetkezett:

Nincs ötlete.

Fogalma sincs hol, mikor, miért, hogyan ölték meg Mr. Smith-et, és a másik kettőt. Az áldozatok között sem talált összefüggést. Csak annyi, hogy megfojtották őket. A helyszín mindenhol ugyanaz. Az áldozat lakása. Semmi nyom. A precizitás egy robotra vall, semmi kétség. De miért ölt egy robot? Mi volt a célja vele? Nem lehetett önálló akarata. Mire ment volna vele? Nem. Kellett, hogy legyen egy utasítója! A robot a gyilkos, de csak azt csinálta, amit megmondtak neki.

Ezekkel a gondolatokkal sétált a parkban magából kikelve. Az épületek tetejét szemlélte, miközben cikáztak fejében a gondolatai.

Rose épp a főtéren sétált, kezében tartva egyik telefonját, mikor nekiment Jamesnek.

• Jaj, ne haragudjon... - kezdte Rose, miközben még fel sem nézett, - James? Maga meg mit keres itt?!

A nyomozó értetlen arcot vágott, majd rendkívül türelmesen így szólt:

• Tudja, kedves Rose, ez egy park. Ha jól tudom, jogom van itt tölteni a szabadidőmet. - Rose elvörösödött.
• Úgy értem, tudja... Mármint... Jaj, nem is tudom James, inkább el is indulok. Még látjuk egymást, Mr. White! - majd sietősen eltipegett körömcipőjében. James nem is fogta fel a történteket, de Rose annál inkább.
• Jaj, hogy lehetek ekkora balfék! - morogta Rose magában, miközben sétált, - Most teljesen hülyének néz... Pedig olyan okos, meg udvarias... Hova is gondolok, soha nem jutnék én az eszébe... Ugyan már.

Rose a munkahelyére sietett, a laboratóriumhoz. Amint beért az épületbe, már kezdték is átöltöztetni a robotok a munkahelyi köpenyébe. Ahogy kilépett a folyosóról, már szembe is találta magát Larával, legutáltabb munkatársával. Nem tudta visszatartani undorodó fintorát a látványtól. Lara sem fogta vissza magát, csípőre téve kezét, már kezdte is:

• Befejezted már azt a szánalmas kutatásod a mikrobiológiáról? Csak mert már inkább a robotokkal kellene foglalkoznod. - mondta Lara lenézően.
• Attól még, hogy te a robotokat részesíted előnyben, nem azt jelenti, hogy a biológiát már nem is lehet kutatni. És nem, az sem érdekel, hogy te hány diplomás tudós vagy. Már elmondtad párszor.

Lara feje elvörösödött, majd sarkon fordult. Rose még sokáig nézte, ahogy munkatársa elviharzik, aztán csak ennyit morgott az orra alatt:

• Nem normális...

...

• Hazaértem bátyó! - mondta Rose boldogan, ahogy becsukta maga mögött közös lakásuk ajtaját.
• Szia, már vártalak. Milyen napod volt? - jelent meg Cole, Rose bátyja.
• Jaj, képzeld... - kezdte Rose.
• Csak nem Lara? - mosolygott Cole.
• De. - ment Rose Cole felé.

Megölelték egymást. Kezükön ugyanolyan karkötő. Ráírva: "Az éjjel nem örök, a Nap mindig felkel. Akkor is, ha már nem leszek veled."

Egész éjjel fent voltak, Rose mesélt Cole-nak, majd reggel Cole elment.

Rose a házában volt, mikor autók álltak meg a háza előtt. Ajtócsapódásra kapta fel fejét. Az ablakához osont, és kinézett. Gázmaszkos emberek voltak a háza előtt. Rose megijedt, visszahúzta a függönyt, és már ment is volna elfelé, de ahogy megfordult, egy maszkos alak leütötte.

James a helyi könyvtárban volt. A történelem nagy programozóiról olvasott. Sok különleges elme került a könyvbe. Viszont az egyiken megakadt a nyomozó szeme. Csak lakcím. Se név, se semmi. A férfiről egy kép sem. Csak születési dátuma. Már meghalt. Humanoid robotokat tervezett, de egyet sem épített meg. Gondolta, ha az elkövető nem is, de valami abban a házban lesz. Gyorsan beszállt autójába, és a cím felé vette az irányt. A ház, ahol megállt, egy omladozó, régi típusú, 2040 körül épült rom volt. Előkertjében egy londoni épülethez szokatlan dolog volt: egy fa korhadó törzse. A nyomozó kiszállt az autóból, és ugyan kételkedett abban, hogy lesz itt egyáltalán valami, benyitott az öreg üvegajtón.

James lassan lépdelt a nyikorgó műanyagpadlón. A folyosóról szobák nyíltak kétoldalt, a napfény kivétel nélkül mindbe bevilágított. A nyomozó be-bekukkantott beléjük, de nem látott semmi gyanúsat. Már majdnem az utolsó ajtón nézett be, mikor meglátott egy tervrajzot. Bement a szobába.

Egy nagy fa íróasztal, felette táblák, jegyzetek. És egy teljes, ember nagyságú humanoid robot tervrajza. A nyomozó tétovázva, lassan nyúlt a tervrajzért. Ez az a robot. Ezért a tervrajztért nyomozott egész idáig. Ujjai már majdnem a papírt súrolták, mikor...

• Tudtam, hogy eljut idáig. Mr. White. - James azonnal megfordult.

Egy alacsony, idős férfit talált maga előtt, aki lefelé hajtotta fejét. James valami fegyverért kezdte fürkészni a folyosót. A falra egy kard volt felfüggesztve.

• A technológia fejlődése. - kezdte az ismeretlen. - Azért született, hogy jobbá tegye a világot. Könnyebbé életünket. A robotika - a férfi felkapta fejét. Szemei, két kamerához hasonló tárgy volt. Pupillái forogtak, mikor Jamesre fókuszált. - csodálatos. Nem igaz?

Ahogy a nyomozóra nézett, előkapott egy hosszú kardot. James fele sújtott, de a nyomozó fürgén lekapta a fegyvert a falról, és hárított. Pengék koccanása hallatszott az öreg házban. Akármennyire is igyekezett Mr. White, az öregember erősebb volt, és a falhoz nyomta Jamest.

• Ki maga? - kérdezte James, miközben utolsó erejével próbálta távol tartani magától az ellenséges pengét.

Az öregember pedig enyhített a nyomáson, elmosolyodott, majd így szólt:

• Fürgébbnek kellett volna terveznem téged. - mondta.

És kardjával felhasította James mellkasát. A nyomozó az utolsó pillanatáig készült a végre, de az nem következett be. Kinyitotta szemét, és még mindig látta a férfit. De mást is látott. A mellkasa nem vérzett. Nem is fájt. Drótok lógtak ki belőle, és olaj csepegett a földre róla.

James elejtette a kardját, és hátrébblépett.

• Én vagyok... Én vagyok a... - dadogta a nyomozó, miközben az öregember mosolyogva felé lépett:
• A robot. Bizony. - James mögül előlépett egy gázmaszkos alak, aki a nyomozó nyakába szúrt egy tűt.
• Nem... Nem! - kiáltott James egy utolsót, majd összeesett.

Rose egy zsákban ébredezett. Az autó megállt, határozott mozdulattal lerántották róla a zsákot. Még homályosan, de igyekezett mindent megfigyelni. Egy sötét mélygarázs szerűségben lehetett. Az alakok megragadták, és egy folyosóhoz vonszolták. A folyosó végén egy régi faajtó volt. Itt megálltak, és az egyik alak lecsatolta maszkja száját takaró részét.

• Most bemész. Bent 3 ember van. Egy meg akar majd ölni, a másik kettő az élete árán is védelmezni fog. - Rose nem értette, mi ebben a csel.
• De akik védeni fognak, ketten lesznek, tehát túlerőben vannak. Nem?

Erre a maszkos csak mosolygott. Fogai kivillantak, sok közülük ezüstös fénnyel csillant meg. Erre Rose fintorgott, amitől a maszkos nevetni kezdett, majd ezt mondta:

• Na, befele cica.

Rose óvatos léptekkel besétált a szobába. Bent sötét és büdös volt. Ahogy mindkét lába átlépte a küszöböt, becsapódott mögötte az ajtó, és hangos röhögés hallatszott egyre messzebbről.

• Hm, itt hagytak. - mondta maga elé Rose, tapogatva a sötétben.

Hirtelen egy kék szempár villant fel a sötét szoba másik feléből. Rose megtorpant. Tudta, hogy a bent levők tudják, hogy itt van. Ahogy azt is tudta, hogy kettő közülük védi. De ki az, aki nem? Ekkor eszmélt rá, hogy nem látja a szempárt. A szobában levő lámpák felkapcsolódtak, és meglátta Jamest, Larát, és Cole-t.

Rose arca elborult. Meglátta bátyját, munkahelyi ellenségét, és titkos szerelmét. Lara meggyötört arca megdöbbentette.

Cole kerülte húga pillantásait, kelletlenül topogott. Kabátjaik alól egy-egy drót lógott ki. Rose szíve összeszorult. Valaki így kényszeríti őket erre? De ennél rémisztőbb volt James nyugodtsága. Csak némán és mozdulatlanul meredt egyenesen Rose szemeibe. A falra egy felirat volt festve:

"Nem érdemes kérdezned. Úgysem lesz idejük válaszolni, még mielőtt felrobbannának."

Rose csak ennyit mondott:

• Ki az?

Cole riadtan felkapta a fejét, majd rázni kezdte. Lara sírva fakadt, James csak állt. Rose egyet hátra lépett, mire James egyet előre. Lara és Cole elhalkult, és James fele fordultak. Rose fürkészte mindhármuk tekintetét, majd Jamesén állapodott meg. Nyelt egyet, majd így szólt:

• James? Te vagy az? - James pupillája kitágult, - Jézusom. - mondta Rose, és a hajába markolt.

James Rose fele indult, határozott léptekkel szelte át a szobát. Cole és Lara kétségbeesetten próbálta megállítani a nyomozót, de ő csak egy lökéssel arrébb taszította őket. Lara és Cole is a földre zuhant, de Lara nem kelt fel. Rose félve kérdezgette közben Jamest:

• Mi van veled? Mit csinálsz?

Cole feltápászkodott, és kabátja alól egy pillangókést vett elő. Felállt, és nekifutásból ment Jamesnek. A nyomozó az utolsó pillanatban megfordult, és a kés a hasába fúródott. Cole arcán először elégedettség jelent meg, de mikor James meg sem inogott, hamar rémület fogta el. A nyomozó kihúzta testéből a kést, és egy hirtelen mozdulattal Cole-ba szúrta.

• Ne! - kiáltott Rose, majd zokogni kezdett.
• Semmi baj... - mondta Cole, miközben a földre roskadt, - Az éjjel nem örök. - majd oldalára dőlt, és nem mozdult többet.
• Ne. - mondta elhaló hangon Rose, miközben térdre rogyott.

A nyomozó rezzenéstelen arccal lehajolt, kihúzta Cole holttestéből a kést, megfordult, és Rose testébe döfte. Rose utolsó levegőit vette, és már csak ennyit tudott mondani:

• Szeretlek. - majd nem lélegzett tovább. Szemei nyitva, üvegesen meredtek a végtelenbe.

James előtt kitisztult a kép, már látott.

• Mit tettem? Rose?! Ne! - Rose nem mozdult a nyomozó karjaiban. Lara lassan James felé lépett, és óvatosan vállára tette a kezét.
• Mr. White... Én... - James hirtelen Lara fele fordult. Szemei világítottak, de arca fájdalmat, és dühöt tükrözött.
• Én nem vagyok Mr. White! - Majd James szabad kezével felpofozta a nőt.

Lara a földre esett, majd félve elhátrált. A nyomozó riadtan kezére nézett, majd Rose-ra, aztán Larára. Óvatosan letette Rose-t, és arcát kezeibe temette.

• Én nem vagyok James, vagy Mr. White, se nyomozó. Én egy gyilkos vagyok. Egy szörnyeteg.

Felállt, felvette Rose-t, kirúgta az ajtót, majd kisétált a mélygarázsból. Ölében vitte Rose-t egészen a rendőrségig. Ahogy megjelent a főkapun, barátságos ismerős arcok fogadták. Mindenki ráköszönt, de ő csak ment, egészen az irodájához. Ott megállt főnöke asztalánál, elborult arccal letette Rose testét a pultra, majd benyúlt a pult mögé, elővett egy bilincset, és karjaira csatolta. Főnöke döbbenten nézte végig az egészet, majd Rose-ra nézett, és elkiáltotta magát:

• Orvost! Valaki segítsen! - két ember szaladt oda hozzájuk, felkapták Rose-t és elvitték.

James segítség kérően nézett az egyenruhás férfira, majd így szólt:

• Pusztítsanak el. Nincs értelme a létezésemnek. - a rendőr intett, és két őr vezette el a nyomozót.

Rose-t egy kórházi ágyba fektették, és vizsgálni kezdték a halál beálltát.

A nyomozót egy asztalra feküdt, majd körülvette sok köpenyes ember. Suttogásokat hallott:

• Ez a robot egy mestermű...
• Kár lenne érte...
• Igazán egyedi...

Aztán főnöke aggódó hangját hallotta:

• Biztos ebben, James?
• Tökéletesen.

Az egyik köpenyes egy tűt vett a kezébe.

- Ez egy kikapcsoló. Az összes robotot ki lehet kapcsolni vele, vagy lefagyasztani a processzorukat. Most ez fog történni.

A nyomozó még sóhajtott egyet, majd mikor érezte, hogy nyakába szúródik a tű, behunyta szemeit. Lepergett előtte az összes emléke, összefolyt minden, és a végén már nem látott semmit. Forgott vele a világ. Mintha hallotta volna, ahogyan szólítja egy női hang. Majd a forgás megállt, és kinyitotta a szemét.

- Rose? - kérdezte.

- Hogy vagy? - kérdezte vissza az a hang, amit élete végéig hallgatna.

James nem válaszolt. Rose sajnálóan sóhajtott.

- Megint egy rossz álom?

James mosolygott, majd hálásan Rose felé nézett.

- Egy annál is rosszabb.

- De most már itt vagy. - mondta Rose.

- Itt bizony. - válaszolta James, miközben lassan kihúzta éjjeliszekrénye fiókját, és megnyugodva tapasztalta, humanoid robot tervrajzok voltak benne.

Mindegyik papír sarkán pedig egy név:

James White